Torda

Írásos dokumentumok és a városban fennmaradt, illetve a kutatott szakrális épületei arról tanúskodnak, hogy Tordán már a 12. századtól elkezdődött a hitélet. Néhány pontosabb adat ennek alátámasztására: 1272-ben V. István király a tordai sóaknát a gyulafehérvári káptalannak adományozta. 1274-ben találkozunk Frustan tordai keresztes barát és Bertalan tordai főesperes, gyulafehérvári és budai kanonok nevével. Ekkor már létezett a tordai johannita rendház és a plébánia is. Saulus tordai esperest említi az aranyosgerendi Szent Erzsébet-templom 1299-es építési kőtáblája. 1332-ben Péter ótordai plébános 80 dénár pápai tizedet fi zetett. 1441-ben a templom plébánosa Antal, káplánja János, az iskola rektora pedig szintén egy János nevű férfi volt, akiknek jelenléte fontos egyházi intézményre utal Tordán. 1342-ben Tamás ótordai papot tanúként említik. 1449-ben Vince volt a templom plébánosa. 1454-ben helymeghatározó pontként szerepel a Szent Miklós-templom. 1459-ben említik a templom Szent Imre-oltárát. 1515 körül Szőcs János tordai polgár 9 forintot hagyományozott az eklézsiának. 1524-ben Ambrus volt a tordai plébános. Ekkor a tizenhatezer lelkes város különböző részeiben, az úgynevezett Egyházfalván, Ótordában, Újtordában külön plébánia, illetve szerzetesi templomok léteztek, amelyekben a reformációig élénk katolikus élet folyt. Nagy befogadóképessége miatt főleg a piaci nagytemplom több nevezetes országgyűlésnek, zsinatnak, rendi ülésnek és vallási disputának is az otthona volt. Ezek közül kiemelkedik az 1557-es és az 1568-as, amelyek a vallási és a lelkiismereti szabadság dekrétumát mondják ki. Mindezek után a templomokat a katolikus egyháztól elvették, és a város szinte teljes egészében az új hitre tért, így a katolikus hívek száma néhány tucatra csökkent. Amíg a piaci nagytemplomot karhatalommal vissza nem adták a katolikus egyháznak, csak néhány kísérlet ismert (leginkább a jezsuiták részéről), de ez a fejedelmek és a politika függvényében csak néhány hónapig tartó misszió volt. Hugo Virmont, Erdély katonai parancsnoka Keresztúri Sámuellel aláíratta a templom, a papilak és egyéb ingatlanok katolikusoknak való átadásáról szóló nyilatkozatot, és még abban az évben újraszentelték a templomot. Ettől kedve a plébániai élet újjászerveződött. Ekkor még az egyházak között a birtokok és a javadalmak okoztak állandó torzsalkodást, később a plébániai vezetés belviszályai mételyezték, hogy a romosan visszakapott templom és plébánia körül a vallásos élet elkezdődjön. Mint „Nemes Egyházközség” fenntartotta a szabad papválasztás és önrendelkezés jogát, és a püspök vitás kérdésekben nem szívesen látott vendég a parókián. Többször kellett a püspöknek személyesen megjelennie, hogy tekintélyével helyreállítsa a rendet. Amikor Mártonffi József püspök a város főkapitányát, Osztrovics József orvost neveztette ki az egyházközség főkurátorává, és ez idő alatt alkalmas és engedelmes lelkipásztor került az egyház élére, a szervezett munka elkezdődött és helyreállt a fegyelem. Így a 19. század eleje a nagy építkezések ideje volt. Romjaiból megújították a templomot, az alig létező egyházi iskolát, valamint új plébánia épült. Gyűjtést szerveztek az egyházmegyében, a városban, és a gyűjtésbe belekapcsolódtak a tordai felekezetek is, amelyekhez jómódú adakozók, főleg örmény családok csatlakoztak. Fokozatosan a hívek száma is gyarapodott, és a század végére az addig kisebbségi sorstudatban élő katolikus közösség lélekszáma ezerötszáz fölé emelkedett. Ekkor már tekintélye volt a város és az egyházmegyei hatóságok előtt is, és valódi nemes egyházközségként emlegették. Jó kapcsolatokat ápolt a testvérfelekezetekkel, egyletekkel, társulatokkal, és ünnepségeiket is közösen szervezték. Beindult az ifjúsági hitélet, és az iskolai élet sem maradt alul a híres unitárius iskolával szemben. Az iparosítás nemcsak a várost lendítette fel, de idegenből jöttek ide dolgozni csehek,
lengyelek, németek. Ők is az egyházközség életét színesítették, lendítették. A világháború és a bécsi döntés nagy érvágás volt az egyházközség életében is. Főleg az értelmiségi réteg menekült el, és az 1849-es megtorló hangulat uralkodott el újra a közéletben. Ebből már a II. világháború után sem tudott kilábalni. A híres tordai csatát itt az egyház is elveszítette, és azóta is a kisebbségi sorskérdés, illetve a „még mit nem kellene tenni” helyben topogása bénítja a hitéletet. A hívek 60 százaléka 60 év feletti, és a maradék a beolvadás létkérdésével küzd. Szükség lenne egy újabb szórványstratégia kidolgozására, hogy a maradék megmaradjon és tartásában izmosodjon.