Szorgalom, kíváncsiság, kitartás és pontosság – ezek a legfőbb jellemzői egy levéltárosnak, aki ideje nagy részét régi, poros, penészes iratok társaságában tölti. Az eredmény: több „kilométernyi” rendszerezett irat, nyolc gyűjtőlevéltár. Minderről Bernád Ritát, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye főlevéltárosát faggattuk.

– Hogyan lesz valakiből levéltáros?
– Ha röviden akarok válaszolni, azt mondom, hogy rengeteg tanulással és egy kis szerencsével, amit esetemben inkább isteni gondviselésnek neveznék. Amikor szülővárosomban, Gyergyószentmiklóson érettségiztem a Salamon Ernő Gimnáziumban, álmokat szőttem, mint minden frissen végzett diák. Az isteni gondviselés Gyulafehérvárra „terelt”, ahol muzeológiát tanultam. Már az egyetemi évek alatt inkább a könyvek, a papírok világa vonzott, mert meggyőződésem, hogy az ember testből, lélekből és iratból áll. Mindenkiről van valami feljegyzés, ami a legrégebbi időkben barlangrajz formájában jelent meg, aztán papiruszon, majd pergamentekercseken, később papíron és ma már elektronikus formában marad meg. Már az első szakdolgozataim régi könyvekről szóltak, így jutottam el a Batthyány-könyvtárba, és román nyelven írtam dolgozatot magyar könyvekről, történelmi emlékekről. Ekkoriban még a levéltár fogalma eléggé távoli volt számomra, de szerettem a régi könyveket, és izgatott a kutatás. Aztán 2000 júliusában az érsekség munkatársa lettem, akkoriban még román–magyar fordítóként, illetve dokumentációs titkárnőként dolgoztam.

– De fél év múltával a kezébe adták a levéltár kulcsát...
– Igen ám, de amikor bementem a hét raktárból álló helyiségbe, ahol több mint ezer folyóméter – vagyis egy méter magasságban egy kilométer hosszúságban kirakott – irathalmaz állt, elveszettnek éreztem magam. Idő kellett ahhoz is, hogy a dobozokba rendszerezett iratokhoz merjek nyúlni. Következő nyáron jött Szögi László magyarországi professzor egy egyetemista-csoporttal, akik már elkezdték a meglévő anyagok feldolgozását, nekik segédkeztem. Aztán Szögi professzor ösztönzésére beiratkoztam az ELTE posztgraduális levéltárosi képzésére, közben mindvégig dolgoztam a levéltárban, és amit elméletben megtanultam, azt gyakorlatban alkalmazhattam.

– Miből áll a munkája?
– Az ezeréves történelmi múlttal rendelkező erdélyi egyházmegye iratait kell rendszerezni, megőrizni és hozzáférhetővé tenni, illetve a kutatószolgálatból. Előbbi közel sem egyszerű feladat, mert ugyan az elején évente két alkalommal egy-egy hétre jött Szögi professzor a diákjaival rendszerezni az anyagot, de az év többi részében magamra maradtam. Ez nem olyan munka, hogy jön a főnök és megmondja, mit kell tenni, nekem kell eldöntenem mindennap, mi a legfontosabb, amivel foglalkoznom kell. Ezenkívül jönnek az egyetemisták, a kutatók, akik mondanak egy címszót, s nekem kell előkeresnem az ezer folyóméternyi anyagból pontosan azt a dobozt, amiben az illető adatokat talál a dolgozatához. Emellett pályázatokat is írok, hiszen ezeket az értékeket európai normáknak megfelelő tárolóeszközökben kell tartani, ami rengeteg pénzbe kerül, de pénz kell a kötetek, okmányok restaurálására is. Ezért már több pályázatot is benyújtottam a Nemzeti Kulturális Alaphoz, és eddig mindenik nyertes volt.

– A munkájához tartozik az is, hogy eljár elhagyatott plébániákra, és olykor poros padlásokról, pincékből gyűjtögeti össze „kincseit”.
– Kezdetben a Gyulafehérvárhoz közeli településekről az érsekségre bejáró papok ösztönzésére indultam el felfedezőútjaimra. Jöttek a papok, látták, mivel dolgozom, és mondták, hogy tíz, húsz, negyven, hetven kilométerre tőlem lévő elhagyatott plébánián is vannak régi iratok, és jó lenne, ha azokat is megőriznénk. Felajánlották, hogy amikor hetente-kéthetente mennek misézni egy-egy filiába, elvisznek kocsival, és mise után megnézhetjük az iratokat. Előbb a közelebbi településekre mentem, aztán egyre távolabbra.

– Milyen állapotok fogadták egy-egy elhagyatott plébánián?
– Úgy képzeltem el, mint a Csipkerózsika mesében: minden ott volt, csak éppen az idő állt meg. Ott voltak a régi iratok, de esetenként ötvenéves por, pókháló fedte, innen kellett összegyűjteni, és biztonságos helyre szállítani. És volt példa olyanra is, hogy a Mária Terézia-oklevélen a pecsétet elvágták, és az iratot átlyukasztották, hogy a sínes dossziéban elférjen. Mindez természetesen nem a papok hibája, hisz ők nem szakemberek, és csak jót akartak azzal, hogy a maguk módján megpróbálták megőrizni az anyagokat.

– Melyik volt a legrégebbi irat, amit ilyen körülmények közepette találtak meg?
– Atyhában, Székelyudvarhely mellett talált rá Pénzes Lóránd kollégám egy Bethlen Gábor korából származó, 1625. március 15-én keltezett okmányra, melyben a fejedelem felszólítja az unitárius superintendenst, hogy ne háborgassák hitük gyakorlásában a római katolikusokat, és adják vissza a templomukat.

– Mára már sikerült valamennyire rendszerezni az egyházi iratok hagyatékát, és ezek zömét biztonságos helyen tárolják. Volt-e valamilyen modell, mely alapján elindulhattak?
– Nem volt ilyen, mondhatni ebben is az isteni gondviselés vezérelt, mert ennyire rendszerezett hagyaték nincs Magyarországon, de még Németországban sem. Magyarországon még mindig plébániák padlásain porosodnak a régi egyházi iratok, nálunk viszont már sikerült nyolc gyűjtőlevéltárban rendszerezni 630 működő, illetve elhagyatott plébánia és szerzetesrend anyagait. Gyulafehérváron vannak a hunyadi és a fehérvári főesperesi kerületek iratanyagai, Gyergyószentmiklóson a Gyergyói-medence plébániáinak okmányai, de Sepsiszentgyörgyön, Szamosújváron, Székelyudvarhelyen és Marosvásárhelyen is működnek gyűjtőlevéltárak.

Jánossy Alíz, Krónika, 2010. szeptember 17.