Szentbeszéd a Mindszenty József bíborosra és Márton Áron püspökre emlékező szentmisén Bécs, Deutschordenskirche, 2008. május 4.
(Olv.: ApCsel 1,12–14; Leck.: 1Pt 4,13–16; Ev.: Jn 17,1–11a)
Miért emlékezünk ma? Mindszenty József halálának évfordulója május 6. (1975); Márton Áron pedig 1980. április 2-i visszavonulását követően május 15-én írt utolsó körlevelében búcsúzott híveitől. Ugyanazon év szeptember 29-én hunyt el. Május tehát az emlékezés hónapja számunkra. Ma két olyan főpapra emlékezünk, akik életük és szolgálatuk által üzennek a mának, beszélnek a határokon átívelő nemzeti egységről. Ők szólnak az anyaországban, Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján, Délvidéken, Ausztriában és a világ bármely részén élő magyarokhoz. Ők a mieink, az összmagyarság értékei. Őket határok választották el egymástól, mégis ugyanazon nemzet tagjait szolgálták.
Mindszenty József bíboros és Márton Áron püspök életének közös vonásai
Szűkebb szülőföldjük a falu
Mindszenty József Mindszenten, Vas megyében született 1892. március 29-én. Márton Áron Csíkszentdomokoson, Székelyföldön, Erdélyben látta meg a napvilágot 1896. augusztus 28-án. Mindketten szülőfalujukban, családjukban szerezték első tapasztalataikat, találkoztak az Istennel. „Meleg otthon volt az én szülői házam, az ima és az erényes élet melegágya. És ennek a csendes falusi otthonnak tiszta lelkét és fényét édesanyánk sugározta ránk páratlan anyai szeretetéből” – írja a bíboros az emlékirataiban. Márton Áron a Kolozsvárra, püspökké szentelésének ünnepére (1939. február 12.) érkezett székelyekhez szólva idézi fel a szülőfalu értékét: „Ott hallottam először, hogy vannak emberek, akiknek fáj az élet. De azt is, hogy az emberek felett van az Isten, aki részükre törvényt szabott, és ezeknek a törvényeknek az útján kell járni.”
Mindkét főpásztor fiatal papként, majd mint nagyvárosi plébános élt benne az akkori időben
Tapasztalatokra tettek szert, figyeltek az emberekre. Márton Áron ditrói segédlelkészként a legkisebbtől is tanult. Amikor az első osztályos kisfiútól másodszor is megkérdezte, hogy hogy hívják, ezt a választ hallhatta: „Ezt egyszer már megmondtam!” Ebből a feleletből is tanult, megtanulta, hogy mennyire fontos az emberek név szerinti ismerete. Mindkét főpásztor bekapcsolódott a helyi kulturális életet formáló tevékenységbe. Mindszenty létrehozta Zalaegerszegen a Zala Megyei Újságot, Márton Áron pedig Kolozsváron az Erdélyi Iskola című nevelésügyi folyóiratot.
Nagyvárosi plébánosokként a jövendő főpásztori szolgálatukhoz szükséges gyakorlatra tettek szert. Mindszenty negyed évszázadon át, Márton Áron három éven át dolgozott ebben a beosztásban.
Főpásztori munkájukat nagyon nehéz történelmi korban végezték
Márton Áron 42 évesen lett a gyulafehérvári (erdélyi) egyházmegye püspöke és mint ilyen 42 éven át szolgálta egyházát, népét (1938. december 24.–1989. április 2.). Mindszenty József 52 évesen a veszprémi egyházmegye püspöke, majd másfél évre rá, 1944-ben Esztergom érseke, Magyarország prímása lett, 1946. február 21-én pedig megkapta a bíborosi kinevezést. Harmincegy éven át, előbb püspökként, majd érsek–prímás–bíborosként szolgált. Utolsó éveiben, miután száműzetésbe kellett vonulnia Magyarországról Bécsbe, látogatta a külföldön élő magyarokat egészen 1975. május 6-án bekövetkezett haláláig.
Mindkét főpásztor életében jelen volt az üldöztetés, a szenvedés, a megaláztatás, a börtön, a szobafogság, Mindszenty Józsefnél a számkivetettség. Veszprémi püspökként megjárta a nyilasok börtöneit – már zalaegerszegi hittanárként, 1919 februárjában rövid időre letartóztatták a kommunisták –, majd a második világháborút követő diktatúra idején, 1948. december 16. és 1956. október 31. között raboskodott, átélve a koncepciós perek összes borzalmát. Az 1956-os forradalom idején, november 4-ig szabad volt, de azt követően tizenöt éven át az Amerikai Egyesült Államok budapesti követségének volt a „foglya” – 1971. szeptember 28-ig, amikor távoznia kellett Magyarországról.
Márton Áron alig hogy átvette egyházmegyéje vezetését, az kettészakadt északi és déli részre (1940–1944). Ő Gyulafehérváron maradt, Romániában, de átjárt Magyarországra, Kolozsvárra, az ott felállított Helytartóságra és a Teológiára. Papokat szentelt, és ott mondta el 1944. május 18-án híres beszédét, amelyben tiltakozott a zsidók deportálása ellen. Ő is hat éven át (1949–1955) sínylődött a legkülönbözőbb börtönökben. 1952-ben már halálhírét is keltették. Tíz éven át, 1957–1967 között házi őrizetben volt, a püspöki palotából csak a székesegyházba járhatott át, oda is csak annak a főbejáratát használva. A szemben lévő ortodox püspökség egyik szobájából állítólag a titkos rendőrség állandóan figyelte, hogy mikor lép ki a püspök a palotából. Hozzá jártunk a Teológiáról órára, hallgatni előadásait. Lelkipasztorációt tanított nekünk. Dolgozott, könyveket fordított németből, fogadta papjait, tanácsokkal látta el őket. Amikor egyik alkalommal tolmácsként a vatikáni küldöttséggel való megbeszélésen fordítottam és rögtön másnapra a szekuritáté behívott, sietve mentem hozzá, és megkérdeztem, mit mondjak majd, ha a megbeszélésről érdeklődnek. Válasza ez volt: „Fiam, ne izgulj, arról nem fognak kérdezni!” Igaza volt, nem kérdeztek. Volt erről tapasztalata.
A két főpásztor életében szerepe volt Bécs korábbi érsekének, Franz König bíborosnak. 1967 őszén ő tárgyalt a Vatikán küldötteként a román kommunista vezetéssel, amely tárgyalás eredményeként november 22-én feloldották Márton Áron házi őrizetét. Amikor a nagy erdélyi püspök megkérdezte, hogy ennek mi a feltétele, hallhatta Emil Bodnaraş akkori kommunista miniszterelnök-helyettestől: nincs ennek semmi feltétele, elfogadják Márton Áron püspököt olyannak, amilyen. Örvendetes hír volt ez mindenki számára az egyházmegyében.
Mindszenty József bíborossal szintén König bíboros közölte 1971. június 23-án Budapesten, hogy nemsokára meglátogatja őt Rómából VI. Pál pápa személyes küldötte, Msgr. Zágon József prelátus. Ennek a találkozásnak az eredményeként Mindszenty bíboros szeptember 28-án elhagyta Magyarországot, s ezzel megkezdődtek számkivetettségének évei. Annak a vatikáni ígéretnek a birtokában mondott igent, hogy marad esztergomi érsek. 1973. december 19-én a Szentatya felmentette…
A bíboros a bécsi Pázmáneum – az esztergomi főegyházmegye szemináriuma – lakójaként, immár külföldi otthonából indult el meglátogatni a világon szétszóródott magyarokat. Diadalutak voltak ezek, mint ahogy diadalutak voltak Márton Áron bérmaútjai is, amelyeket a házi őrizet feloldása után járt végig. Szeminaristaként 1968. augusztus 15-én éltem át a bérmálást szülőfalumban, Ditróban, amikor 2200-an bérmálkoztak, és összesen ötezren voltak jelen a templomban…
Mindszenty József életének 84. évében, 1975. május 6-án hunyt el Bécsben. Előbb Máriazellben, a bazilikában temették el, végrendelete szerint, majd a magyarországi politikai változást követően hazavitték hazájába: 1991 óta az esztergomi bazilika kriptájában nyugszik.
Márton Áron 1980. szeptember 29-én, Szent Mihály főangyal, az egyházmegye védőszentjének ünnepén, délelőtt 9 órakor, életének 85. évében adta vissza lelkét Teremtőjének. A székesegyház kriptájában helyezték örök nyugalomra.
Mindkét főpásztor boldoggá avatását várjuk. Hisszük, hogy ők Istent már színről színre látják, de reméljük, hogy rövidesen nyilvánosan is a boldogok között tisztelhetjük őket. Márton Áron nem kapott bíbort. „Che peccato, che è ungherese” – Milyen kár, hogy magyar! – hangzott el az egyik vatikáni diplomata szájából a hetvenes években. Életében ez akadály volt. Reméljük, hogy a boldoggá avatásánál nem lesz az.
Mit üzen nekünk e két nagy főpap?
Ahogyan Jézus a mai evangélium szerint apostolait a világban hagyta, hogy abban szolgáljanak, Mindszenty József és Márton Áron is ebben a világban, az adott történelmi korban, helyzetben vállalták és teljesítették emberi, keresztény, főpásztori hivatásukkal járó feladataikat. Nehéz megpróbáltatásaikban hűek maradtak Istenhez, egyházukhoz, népükhöz.
Szenvedéseikben tudtak örülni és a keresztény névvel megdicsőítették Istent. Nem ijedtek meg, ahogy az apostolok sem – amint hallottuk ezt a szentleckében.
Mindszenty bíboros emlékirataiban így ír: „A számkivetésben sem érzek keserűséget. A hit állandó öröme indít arra, hogy dolgozzam a lelkekért a menekült magyarság körében. Ez a feladat hárul rám most: keresni, vigasztalni és erősíteni enyéimet. »Nem azt keresem, ami nekem hasznos, hanem ami másoknak van javára, hogy üdvözüljenek (1Kor 10,33)«.”
Márton Áron 1980. május 15-i búcsúzó körlevelében híveihez így szólt: „Hitünk parancsa, hogy a templomon kívül, az életben is testvérek maradjunk, egymás sorsa iránt érdeklődjünk, és egymás terhét kölcsönös megértésben hordozzuk.”
Pünkösdre készülünk. Szombaton százezrek zarándokolnak Csíksomlyóra, magyarok a világ minden részéről. Ott egy szívvel, egy lélekkel fognak imádkozni. Ebben az ünnepre való készülődésben halljuk meg Mindszenty József bíboros és Márton Áron püspök üzenetét.
Mai világunkban, a konkrét világban teljesítsük lelkiismeretesen küldetésünket. A megpróbáltatások, szenvedések közepette is tudjunk örülni annak, hogy keresztények vagyunk, hogy hívő emberként élhetjük életünket. Ne azt keressük, ami nekünk hasznos, hanem azt, ami másoknak javára van. A templomon kívül, az életben is maradjunk testvérek, és a terheket hordozzuk közösen.
Ma üzenik nekünk, hogy gondolkodjunk a határokon átívelő egy nemzetben, nemzetegyesítésben, és ennek megvalósulásáért imádkozzunk.
Kívánom, hogy a két főpap közös üzenetét meghalljuk, megértsük és megvalósítsuk.
(Vencser László, Hittel a holnapért – Válogatott beszédek, írások, Kairosz Kiadó, Budapest, 2010, 163.-168. old.)
