Manapság mondhatni tabunak számító témát boncolgatott május 15-én a Katolikus Akadémia meghívott előadója, Révay Edit, budapesti szerzetesnő, a Szent Szív Társaság tagja. Előadásának címe A haldokló és az őt körülvevő család mint közösség.
A halál sokszor nyomasztó képek vonzatát sorakoztatja fel az ember fejében. Ezt a kialakult asszociációhalmazt kívánta kicsit átalakítani Révay Edit. Hiszen a kereszténység már régóta hirdeti, hogy a halállal csak a földi életünk ér véget, de ezzel létünk nem zárul le, csupán más dimenzióba kerül: Isten egyik tenyeréről átkerül a másik tenyerébe. A halálfélelem ugyan természetes dolog, de nem mindegy, hogyan birkózunk meg ezzel. Kezelése egyetemes emberi feladat. Társadalmunk hajlamos a halál gondolatát kitolni, valamely távoli idősávba helyezni, miközben az bármikor bekövetkezhet, a halál nem csak az idősek osztályrésze. Általános tendenciának mutatkozik, hogy az emberek a negyvenes éveik derekán kezdenek rájönni, hogy bizony életük fele már lejárt. Ilyenkor a különböző vágyaikat kezdik lassan elengedni, mint egy-egy kishalált eredményezve. A halál tudatának fogadásával kapcsolatban két fő irány figyelhető meg: akik elfogadják azt és méltósággal készülnek rá, illetve akik görcsösen ragaszkodnak a fiatalsághoz akkor is, amikor az már nem lehetséges. Ez utóbbi a korszellemnek is betudható. De mégis hogyan legyünk képesek elfogadni a halált a családban? Mindenképp fontos szerepet kap az emlékezés, ami akkor a leginkább hatásos, ha családi körben történik, legyen szó akár negatív, illetve pozitív képekről, legyünk képesek feloldani az elrendezetlenséget bizonyos kísértő gondolatokban, értékeljünk újra, és tudjuk elengedni a világot.
A halálra készülés segítséget feltételez. A halál tabuvá válása lelki energiáinkat emészti fel. A ma generációja már nem úgy tanúja a betegeskedésnek, halálnak: ennek oka az izolált kórházi környezet, aminek ugyan pozitív hatásai mellett negatív vonzatai is lehetnek. A halál intézményesülését figyelhetjük meg, ahonnan a család sajnos kiszorul. Erre kínál alternatív megoldást a hospice. A hospice ingyenes szolgáltatás, nincs paraszolvencia. A végstádiumban lévő daganatos betegeknek kínál fájdalomcsillapítást testi és lelki síkon – tulajdonképpen tüneti kezelés folyik, mégis életigenlő a hangulat.
Mi a halál? Hogyan éli meg a beteg? A megzavart érzelmi egyensúly mellett a betegnek azzal kell szembesülni, hogy egyre szűkül az élettere, fokozatosan veszíti el képességeit, s ez alatt átalakul az önképe is. Mindenképpen szerencsésebb már eleve készülni a halálra: rendben lenni lelkileg, kapcsolataink szintjén, amibe az egyház is beletartozik, szemlélet-átalakítás, illetve, szentségi élet. Jó helyre tenni kapcsolatunkat Istennel, és szenvedéseinket érdemes felajánlani, mindezt szolidaritásban Krisztussal. De mit tehetnek a hozzátartozók? A beteggel minőségi időt kell tölteni, de kerülni kell a túlgondoskodást. A megfelelő, ha az egész családot bevonjuk az ápolásba, mindenkit a maga képességei alapján. Ugyanakkor az életfeladatainkat, önmagunkat nem szabad hanyagolnunk. Az együttszenvedés nem jelenti azt, hogy mindig csak a halálról kell beszélgetni.
Az előadás további részében E. K. Ross által kidolgozott a halálos betegségek során jelentkező fázisaival ismerkedhettek meg a jelenlevők. Ezek a tagadás, harag, alku, depresszió, illetve végül az elfogadás. Fontos tudnunk, hogy a betegnek joga van tudni a diagnózisról. Az második fázisnál teljesen természetes folyamat a Teremtővel való perlekedés, ami nem elítélendő, hiszen ez bizonyítja a vele való teljes szeretetkapcsolatot. A hozzátartozó dolga pedig mindenkoron az ima, amiben az Isten akaratának beteljesülését kell kérnie és elfogadnia. A meghalni hagyás nem egyenlő az eutanáziával, csupán a világ természetes folyamatainak az elfogadása.
A Katolikus Akadémia negyedik évadának záró előadását Zamfir Korinna, a teológia kar tanára tartja június 5-én Együttétkezés – társadalmi széthúzás. Korintusi keresztények az Úr vacsoráján címmel.
Miklós Ágnes
fotó: Fábián Róbert
Vasárnap, 2014/21
