Zarándoklat. A jubileum arra hív bennünket, hogy induljunk el és lépjünk át bizonyos határokat. Amikor megmozdulunk, valójában nem csak helyet változtatunk, hanem önmagunkat is átalakítjuk. Ezért fontos, hogy felkészüljünk, megtervezzük az útvonalat és ismerjük a célt. Ebben az értelemben a zarándoklat, amely ezt az évet jellemzi, már az utazás előtt elkezdődik: a kiindulópontja a döntés, hogy megtesszük. A „zarándoklat” szó etimológiája határozottan beszédes, és kevés jelentésváltozáson ment keresztül. A szó tulajdonképpen a latin per ager szóból származik, ami azt jelenti, hogy „a mezőkön át”, vagy per eger, ami „határátkelést” jelent: mindkét kifejezés az utazás vállalásának jellegzetes aspektusára emlékeztet.
Ábrahámot a Biblia úgy írja le, mint egy úton lévő embert: „Menj ki a te földedről, a te rokonságodból és atyád házából” (Ter 12,1). Ezekkel a szavakkal kezdi meg kalandját, amely az Ígéret Földjén ér véget, ahol „vándorló arámi”-ként emlékeznek meg róla (MTörv 26,5). Jézus szolgálatát is a Galileából a Szent Városba vezető útjával azonosítják: „Amikor a napok végéhez közeledtek, amikor a magasba emelték, szilárdan elhatározta, hogy elindul Jeruzsálembe” (Lk 9,51). Ő maga hívta meg tanítványait, hogy ezt az utat járják, és ma is mi keresztények vagyunk azok, akik elinduluk az ő követésére. Az út valójában fokozatosan épül fel: különböző útvonalak közül választhatunk, különböző helyeket fedezhetünk fel; az út a körülmények, a katekézis pillanatai, a szent rítusok és liturgiák sajátos halmazaiból áll. Útközben útitársaink a dolgok megértésének új módjával és új perspektívákkal gazdagítanak bennünket. A teremtés szemlélése is része az útnak, és segít felismerni, hogy a róla való gondoskodás „az Istenbe vetett hitünk és az ő akarata iránti engedelmességünk alapvető kifejeződése” (Ferenc pápa levele a 2025-ös jubileumra). A zarándoklat a megtérés megtapasztalása, a létezés megváltoztatása, úgy, hogy az az Isten szentségéhez igazodjon. A zarándoklat során az ember osztozik azok tapasztalatában is, akik különböző okokból kénytelenek elhagyni szülőföldjüket, hogy jobb életet keressenek maguknak és családjuknak.
Szent Kapu. Szimbolikus szempontból a Szent Kapu különleges jelentőséggel bír: ez a jubileum legerőteljesebb jele, mivel a zarándok végső célja, hogy áthaladjon rajta. A pápa által történő ajtónyitás jelenti a Szentév hivatalos kezdetét. Eredetileg csak egy ajtó volt, a Lateráni Szent János-bazilikában, amely a római püspök székesegyháza. Később, hogy minél több zarándok részesüljön a jubileumi élményben, a többi római bazilika is megnyitotta a saját kapuját.
A Szent Kapu küszöbét átlépve a zarándoknak János evangéliuma 10. fejezetének szövege jut eszébe: „Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár és legelőt talál”. Ez a gesztus kifejezi azt a döntést, hogy Jézust, a Jó Pásztort követjük és engedjük, hogy Ő vezessen minket. Az ajtó egy átjáró, amely a zarándokot a templom belsejébe vezeti. A keresztény közösség számára a templom nemcsak egy szent hely, amelyet tisztelettel, megfelelő viselkedéssel és öltözködéssel kell megközelíteni, hanem a közösség szimbóluma, amely minden hívőt Krisztushoz köt: a találkozás és a párbeszéd, a megbékélés és a béke helye, amely minden zarándokot vár. A templom lényegében a hívek közösségének helye. Rómában ez az élmény különleges jelentőséggel bír, mivel Szent Péter és Szent Pál apostolok emlékére utal, akik ott alapították és formálták meg a keresztény közösséget, és akiknek tanítása és példája az egyetemes egyház számára hivatkozási alapot jelentenek. Sírjuk itt található, itt haltak mártírhalált; a katakombákkal együtt ezek a szent helyek a folyamatos lelki töltekezés helyszínei.
Kiengesztelődés. A jubileumi év a megbékélés jele, mert „kedvező időt” (vö. 2Kor 6,2) teremt a megtérésére. Arra vagyunk hivatottak, hogy növekedjünk Istent helyezve életünk középpontjába, és ismerjük el az Ő elsőbbségét. A Biblia felhívása a társadalmi igazságosság helyreállítására és a Föld tiszteletére egy teológiai igényből fakad: ha Isten a világegyetem teremtője, akkor Őt kell minden valósággal, a saját érdekeinkkel szemben elsőbbségben részesíteni. Ő az, aki ezt az évet szentté teszi azáltal, hogy saját szentségével ajándékoz meg bennünket.
Ahogy Ferenc pápa a 2015-ös rendkívüli szentévet meghirdető bullájában emlékeztetett: „Az irgalmasság nem ellentétes az igazságossággal, hanem Istennek a bűnös iránti magatartását fejezi ki, mellyel további lehetőséget nyújt számára a meggondolásra, megtérésre és hitre [...]. Ez az Istentől eredő megigazulás a mindenkinek nyújtott irgalmasság; kegyelem, amely Jézus Krisztus halálából és feltámadásából fakad. Krisztus keresztje tehát Isten ítélete mindnyájunk és a világ fölött, mert az új élet és a szeretet bizonyosságát kínálja nekünk.” (Misericordiae Vultus, 21). Konkrétan arról van szó, hogy meg kell élni a kiengesztelődés szentségét, ki kell használni ezt az időt arra, hogy újra felfedezzük a gyónás értékét és elfogadjuk Isten megbocsátásának szavát. Vannak olyan jubileumi templomok, amelyek folyamatosan elérhetővé teszik a kiengesztelődés szentségét. Egy útmutató segítségével felkészülhetünk a szentség vételére.
Imádság. Az imádkozásnak sok oka és módja van; a gyökere mindig az a vágy, hogy nyitottá váljunk Isten jelenlétére és szeretetére. A keresztény közösség elhivatottnak érzi magát, tudván, hogy csak azért fordulhat az Atyához, mert megkapta a Fiú Lelkét. És valójában Jézus az, aki tanítványaira bízta az Úr imáját, amelyet a Katolikus Egyház Katekizmusa is kommentál (vö. KEK 2759-2865). A keresztény hagyomány más szövegeket is kínál, például az Üdvözlégy Máriát, amelyek segítenek megtalálni a szavakat, amelyekkel Istenhez fordulhatunk: „Az élő továbbadással, a hagyomány által a Szentlélek tanítja imádkozni Isten gyermekeit az Egyházban.” (KEK 2661).
Az út során adódó imaalkalmak azt mutatják, hogy a zarándok „szívében tartja az Istenhez vezető utat” (Zsolt 83,6). Felüdülést nyújtanak a különböző megállók és pihenési lehetőségek is az út mentén, amelyek gyakran kegyhelyek, szentélyek és más, lelki jelentőséggel bíró helyek köré szerveződnek, ahol az ember rádöbben, hogy – előttünk és mellettünk – más zarándokok is végigjárták ugyanezeket az utakat. Valóban, a Rómába vezető utakat gyakran sok szent járta be.
Liturgia. A liturgia az Egyház nyilvános imája: a II. vatikáni zsinat szerint „a csúcspont, mely felé az Egyház tevékenysége irányul; ugyanakkor az a forrás is, amelyből fakad minden ereje” (Sacrosanctum Concilium, 10). A keresztény liturgia középpontjában a szentmise áll – az Eucharisztia ünneplése – ahol Krisztus Testét és Vérét valóságosan befogadjuk. Zarándokként maga Krisztus jár a tanítványok mellett, és feltárja előttük az Atya titkait, hogy ők is azt mondhassák, mint a tanítványok: „Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van” (Lk 24,29).
A jubileumi év egyik sajátos szertartása a Szent Kapu megnyitása. Egészen a múlt századig a pápa többé-kevésbé szimbolikusan kezdeményezte a Szent Kaput lezáró fal lebontását. Utána a kőművesek teljesen eltávolították a téglákat, hogy ki tudják nyitni azt. 1950 óta a szertartás megváltozott, ma már a falakat előzetesen lebontják, és egy ünnepélyes kórusliturgia keretében a pápa kívülről tolja be a kaput, és első zarándokként áthalad rajta. Ez és más, a szentévet kísérő liturgikus megnyilvánulások hangsúlyozzák, hogy a jubileumi zarándoklat nem egy egyéni, személyes gesztus, hanem Isten egész népének az Ő országa felé vezető útjának jele.
Hitvallás. A hitvallás, más néven a „szimbólum” a megkeresztelt személy identitásának jele. Kifejezi a hit központi tartalmát, és összefoglalja azokat a fő igazságokat, amelyeket a hívő a keresztség napján elfogad és tanúsít, és amelyeket egész életében megoszt az egész keresztény közösséggel. Különböző hitvallások léteznek, amelyek a Jézus Krisztussal való találkozás élményének gazdagságát mutatják. Hagyományosan azonban két olyan hitvallás van, amely különleges elismerést szerzett az egyházban: a római egyház keresztségi hitvallása és a nikaiai-konstantinápolyi hitvallás, amelyet eredetileg 325-ben a mai Törökország területén fekvő Nicaea-i zsinaton fogalmaztak meg, majd a 381-es konstantinápolyi zsinaton tökéletesítettek.
„Ha tehát száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta a halálból, üdvözülsz. A szívbeli hit ugyanis megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál” (Róm 10,9-10). Szent Pálnak ez a szövege hangsúlyozza, hogy a hit misztériumának hirdetése mélyreható megtérést igényel nemcsak a szavakban, hanem mindenekelőtt az Istenről, önmagunkról és a világról alkotott képünkben is. „A Credót hittel elmondani azt jelenti, hogy közösségre lépünk az Atyá, a Fiú és a Szentlélek Istennel, de azt is jelenti, hogy kapcsolatba lépünk az egyetemes Egyházzal, mely átadja a hitet, s melynek ölén hiszünk” (KEK 197).
Búcsú. A jubileumi búcsú Isten irgalmasságának konkrét megnyilvánulása, amely túllép az emberi igazságosság határain és átalakítja azokat. A kegyelemnek ez a kincstára Jézus és a szentek tanúságtételében lépett be az emberi történelembe, és velük való közösségben élve megerősödik és bizonyossággá válik a saját megbocsátásunk iránti reményünk. A jubileumi búcsú lehetővé teszi számunkra, hogy megszabadítsuk szívünket a bűn súlyától, mert a bűneinkért járó jóvátétel ingyen és bőségesen adatik.
Gyakorlatilag Isten irgalmasságának megtapasztalása magában foglal néhány lelki cselekedetet, amelyeket a pápa jelzett. Azok, akik betegség vagy más körülmények miatt nem tudnak részt venni a jubileumi zarándoklaton, meghívást kapnak, hogy vegyenek részt a jubileumi évet kísérő lelki mozgalomban, felajánlva mindennapi életük szenvedéseit, és vegyenek részt az eucharisztikus ünneplésben.
Forrás és képek: https://www.iubilaeum2025.va/it.html
