Előadás a Katolikus Akadémián

A keresztény remény, annak teológiai és irodalmi megközelítése állt Bodó Márta előadásának fókuszában. A BBTE Római Katolikus Teológia Karának Katolikus Akadémia elnevezésű rendezvényén május 12-én a Vasárnap és Keresztény Szó főszerkesztőjének előadása Péter apostol első levelének gondolatából indult ki: Isten minket nagy irgalmában Jézusnak a halálból való feltámadása által új életre hívott, az élő reményre (1Pét 1,3) – ezt fűszerezte számos, a magyar irodalomból vett példával. Az előadás fókuszpontjában a remény mint isteni erény állt, de ennek emberi oldaláról is szó esett, a reményről mint szenvedélyről, amelyet mindenki, a nem hívő is biztosan megélt, tapasztalt. A Szentírás számos helyen beszél a reményről, az előadó a Zsid 11,1 „meghatározását” idézte, ahol a hittel összekapcsolva szerepel. Aquinói Szent Tamás teológiai összegzése nyomán beszélt az isteni erények – hit, remény, szeretet – összefüggéseiről, mely szerint a kialakulás szempontjából a remény megelőzi a szeretetet. A remény mint kinyilatkoztatott erény egyik jellemzője a bizalom: bizalom által remélünk, mert valaki szavára hiszünk, s ígéreteire támaszkodva remélünk, s ez a valaki Isten, aki igazmondó, hűséges és mindenható – ez a bizalom, a remény alapja. Az előadó idézte Vladimir Jankélévitch francia filozófust, aki szerint a remény központi fogalom a vallás, a filozófia és a politikai diskurzus talaján.

Az Istenbe vetett remény kifejezi, hogy az ember még nem érkezett meg hozzá, tehát a remény bizonyos tökéletlenséget fejez ki, de a földi életben mégis ez a legtökéletesebb, erényes magatartás. A keresztény élet a remény gyümölcse.

A remény teológiájának három olyan elemét állította Boros László nyomán az előadó a hallgatóság elé, amelyek nemcsak elméleti, de főképpen gyakorlati síkon jelentik a remény megélését. A kérdezni, az elnémulni tudás és a testvériesség ezek az elemek, amelyek fényében érthető a megállapítás: „A kereszténynek alapvető, minden egyéb magatartást is meghatározó beállítottsága az élettel és a szenvedéssel szemben is: a remény. A lét miatt érzett öröm. Ez talán a legnehezebb tanúságtétel mindazok között, amelyeket az élet a hívő embertől megkíván.”

A remény (és reménytelenség) sokarcúságát főleg versekkel példázta az előadó: Csokonai Vitéz Mihály, József Attila, Kovács András Ferenc, Borbély Szilárd gondolatait idézte, ezekkel egyfajta magyar szellemi-lelki hozzáállást is példázva. A remény elvesztésének kemény útja a szenvedés, amelyre a legnehezebb a választ megtalálni, de még inkább ez az igazi remény próbája, aminek nyomán elválik a pusztán emberi és az Istenre alapozó reménykedés. Hogyan tudja a keresztény ember a  szenvedést reménységgé változtatni? Erre három életbe ültethető lehetőséget mutatott fel az előadó. Ezek az utak: az együtt-szenvedés avagy az igazi irgalom (Boros Lászlóval mondható, hogy „az a kereszténység, amely a szegények, az elhagyatottak és reményüket vesztettek iránti feladatok alól kihúzza magát, elveszítette lényegét”), az önátadás („ha egy keresztény Istentől azt a kegyelmet kapja, hogy életének szenvedő kitartásával magában egyesítse a sötétséget, az öröm tanúságtételére van kiválasztva”), és végül: elhagyni a biztos talajt, megtapasztalni az elveszettséget, elesettséget. Mindezekhez szükséges a bátorság. Ez mindig kihívás, kockázatvállalás, de ugyanakkor öröm is, annak az öröme, hogy a fájdalom közepette, annak ellenére belevágunk valamibe: ez a megélt, az élő remény maga.

Kép és szöveg: Fábián Róbert (Vasárnap)