Főtisztelendő Paptestvérek! Krisztusban szeretett kedves jó Hívek!

Szent Pál apostol a rómaiakhoz írt levelében írja: „Nem tudjátok, hogy akik Krisztus Jézusban megkeresztelkedtünk, az ő halálában keresztelkedtünk meg? A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsősége által feltámadt a halálból, úgy mi is az élet újdonságában járjunk” (Róm 6,3-4).

Hamvazószerdával belépünk a nagyböjt szent idejébe. Ez az idő minden esztendőben arra hív bennünket, hogy elmélyülten szemléljük Jézus Krisztus szenvedését, halálát és feltámadását, megváltásunk misztériumát. 

Nem pusztán egy történelmi eseményre emlékezünk, hanem arra a szeretetre, amellyel Isten egészen a kereszthalálig elment értünk. A nagyböjt segít újra felfedeznünk megváltásunk végső okát: Isten határtalan és feltétel nélküli szeretetét.

A keresztút állomásai közben óhatatlanul kérdések születnek bennünk. Tudjuk-e mi is hordozni a keresztet Jézus Krisztussal, szabadon és szeretetből? Felismerjük-e Őt embertársainkban, vagy sokszor éppen ott ítéljük el? Látjuk-e saját bűneinket, fájnak-e számunkra, mint életünk valódi tragédiái? Szent Pál apostol figyelmeztet: a keresztség nem puszta szokás vagy névadás, hanem tudatos Krisztus-követés. Krisztus halálába keresztelkedtünk meg, hogy vele együtt egy új életre támadjunk fel. A keresztség szertartása az alámerítéssel jól szemlélteti, hogy a vízbe merülő test mintha egy pillanatig meghalna, és egy új ember támadna fel.

A keresztség éve különösen is ráirányítja figyelmünket erre az igazságra. A nagyböjt során, amikor Jézus szenvedéséről és haláláról elmélkedünk, újra felismerhetjük: a keresztségben Krisztust öltöttük magunkra, Isten gyermekei lettünk. A keresztség olyan, mint egy eljegyzés: életünk külső körülményei nem feltétlenül változnak meg azonnal, de a hovatartozásunk igen. Nyilvánvalóvá válik, hogy kinek az életéhez és szeretetéhez kötöttük magunkat.

Keresztségünktől fogva Krisztushoz tartozunk. Ez nemcsak kiváltság, hanem felelősség is: elfordulni a bűntől, és úgy élni, mint akik az Ő jegyesei, az Ő életének hordozói. A keresztény élet nem önmagunkból fakad, hanem Krisztusból. A keresztség indította el bennünk azt az új életet, amelyben Ő az életünk Ura.

Tiszteletreméltó Márton Áron püspök így fogalmazott: „A keresztény számára nincs két különválasztható magatartás; egy emberi és egy keresztényi, egy vasárnapi és egy hétköznapi, egy, amit a templomban ölt magára s aztán a hivatalban, a munkahelyén és a családban felcseréli egy másikkal. (…) Ha kereszténynek mondja magát és az akar lenni, akkor egész életét úgy kell néznie, ahogyan Isten nézi, úgy kell elbírálnia, ahogyan Ő bírálja, úgy kell élnie, ahogyan Ő kívánja” (MÁM 19. dos., 11. b., 1 lap). Ez a nagyböjt arra hív, hogy keresztségünket ne csak emlékként őrizzük, hanem élő valóságként éljük meg a mindennapokban.

Ezért legyen számunkra ez a nagyböjti idő valódi eltemetkezés Krisztus halálába. Haljunk meg a régi embernek, önzésünknek, bűneinknek, hogy Krisztus élhessen bennünk. Ne engedjünk teret életünkben a modern pogány életformáknak: az önző hatalmaskodásnak, a szeretetlenségnek, amely családokat és kapcsolatokat rombol, vagy azoknak a szenvedélyeknek, amelyek megkötözik az embert. Isten szeretete ma is életet formáló erő.

Legyen ebben a szent időben kísérőnk és közbenjárónk a Boldogságos Szűzanya, aki elsőként és a legteljesebben járta végig Fia szenvedésének, halálának és feltámadásának útját. Erősítsen bennünket abban, hogy nap mint nap igent mondjunk az Atya akaratára, és megvalósuljon bennünk az apostol szava: „miként Krisztus az Atya dicsősége által feltámadt a halálból, úgy mi is az élet újdonságában járjunk.” (Róm 6,4)

(Részlet a II. / 2026 számú körlevélből)